GION NÁNDOR MA LENNE 76 ÉVES
(1941‒2002)
Gion Nándor
„Eljutottunk oda, ahonnan elindultunk”
„Bemutatkozásként annyit, hogy 1941-ben születtem mint a királyi Jugoszlávia állampolgára. Királyi Jugoszlávia, ezt fontos hangsúlyozni. 1941. február 1-jén. Úgy jó két hónap múlva magyar állampolgár lettem, mert Magyarország visszacsatolta a Bácskát. Én Bácskában születtem, Szenttamáson. Akkor négy évig magyar állampolgár voltam, azután a szocialista utód Jugoszlávia állampolgára lettem anélkül, hogy elmozdultam volna. Onnan néztem a világot, Szenttamásról, s az a világ nem nagyon tetszett nekem. Azzal együtt nem nagyon tetszett nekem, hogy akkor fölemelkedőben volt a családom. Ezt úgy kell értelmezni, hogy a paraszti sorból az apám iparossá kapaszkodott föl. Kőműves lett.
Többen kutakodtak aziránt, hogy kissé furcsa nevem van, Gion, honnan származunk. Az egyik ilyen ambiciózus rokonom előállt egy teóriával, hogy mi valóban francia nemesek leszármazottai vagyunk, akiket Mária Terézia betelepített a Dél-Alföldre, a Bácskába, Bánátba. Nekem ez kezdettől fogva gyanús volt, mert ahogy én a családra vissza szoktam kérdezni saját emlékezet alapján, valamennyi ősöm abszolút nincstelen, földhözragadt magyar paraszt volt. Nekem ez a nemesi vonal valahogy nem tűnik túl hitelesnek. Egy másik rokonom, aki alaposabb volt és alaposabban utánanézett, hogy honnan is származunk, végül listával állt elő, s ebből kiderült, hogy a lehetséges ősünk tényleg francia volt. Elszász-Lotharingiából telepítették be Mária Terézia idejében, és úgy hívták, hogy Stephan Gion, és kőműves volt.
Amikor ezt megtudtam és leszűrtem, akkor mondtam, hogy mi egy nagyon tehetséges család vagyunk, mert több száz éves kemény munkával elértük azt, hogy eljutottunk oda, ahonnan elindultunk. Kőműves család voltunk, saját házunk is volt. Tőlem azt várták el, hogy a családot följebb, egy magasabb rangra fejlesszem, és azt várták tőlem, hogy ne az építőiparban, hanem az acéliparban érjek el valamit. Kiadták a parancsot, hogyha már a család így araszol fölfelé, nekem géplakatosnak kell lennem. Büszkén vallom, hogy az is lettem. Diplomám van róla. Akkor egyszerre átváltottam egyfajta humán értelmiségi területre. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy meg voltam arról győződve, hogy belőlem jó író lehet. Ezt otthon, becsületes iparos családban nem volt ildomos hangoztatni, de én meg voltam győződve, hogy jó író lesz belőlem. Ez volt az egyik ok. A másik ok, hogy abszolút ügyetlen voltam és vagyok minden kézműves dologra. A géplakatosi diplomát megszereztem, de még ma sem tudok normálisan egy szöget sem beverni a falba vagy megreszelni valamit, egy csavart rendesen becsavarni valahova. Úgy sikerült diplomát szereznem, hogy az elméletben jó voltam. Elméleti síkon eldumáltam magam. A lényeg az, hogy sikerült bejutnom valamiképpen mint szakképzett géplakatos a bölcsészkarra, a magyar nyelv és irodalom tanszékre.
Családom nem volt elragadtatva. Először is nem nagyon értették, hogy mi az, hogy irodalom, mi lesz így belőlem. Ezzel együtt valamiféle tehetségem úgy látszik volt és van az emberek közötti kommunikációban. Ez most egy divatos kifejezés. A lényeg az, hogy az egyetemen eléggé szépen, normálisan haladtam előre, minden vizsgámat letettem, ahogy kell, soha meg nem buktam. Ez az 1950-es években kezdődött és az 1960-as években folytatódott, amikor Jugoszlávia itt Közép-Kelet-Európában egyfajta kirakat-ország volt a szocialista országok között. Gazdagabb volt mindegyiknél, szabadabb volt mindegyiknél, még a nemzetiségi jogokat is sokkal jobban biztosították, mint más országokban, és ezért nyílhatott ott meg a magyar tanszék, amire én beiratkoztam, és amit én befejeztem. Közben már ösztöndíjat kaptam az újvidéki rádiótól, míg tanulmányaimat folytattam. Ott akkor napi 18 órás magyar adások mentek. Az ösztöndíj körülbelül annyi volt, hogy ki tudtam fizetni az albérletemet az egyetemi tanulmányaim során, és naponta kétszer ehettem, egy doboz cigarettát megvehettem. Jól elvoltam. Befejeztem és azonnal a rádióba kellett menjek kezdő újságírónak, aki plakáthíreket közölt, hogy ekkor és ekkor itt és itt, a Kecske utca 25-ben ilyen és ilyen rendezvény lesz és kész. Ennyi volt a szellemi megterhelés. Ebből sokat kellett csinálni. Ezzel kezdtem, de a ranglétrán azért ott is mentem fölfelé, aztán már hosszabb cikkeket is írhattam, és kaptam a havi fizetést. Azután rovatszerkesztő lettem, majd irodalmi szerkesztő. De ez már nem egy-két év, hanem egy-két évtized. Azután színházigazgató is lettem, sőt, azután ennek a rádiónak a magyar szerkesztőségében, amelynek ugye napi 18 órás magyar nyelvű műsora volt, főszerkesztője lettem, és ebből a 18 órából 24 órát csináltam. Ez úgy néz ki, mint egy sikerkarrier, ha így elmondja az ember. Valójában az is, de ehhez hozzátartozik, hogy ez volt a civil foglalkozás, a civil szférában csináltam én ezt, azért, hogy beírják a munkakönyvembe, hogy munkaviszonyban vagyok, és egyszer majd nyugdíjat kapjak. Ugyanakkor, mivel kezdettől fogva író akartam lenni, nem géplakatos, nem újságíró, nem főszerkesztő, emellett írtam a könyveimet éjszakánként.”
Forrás: http://www.forrasfolyoirat.hu/0212/gion.html
